Puszti Anita

⸻ 🪷 ⸻

Vannak emberek, akikhez akkor fordulunk, amikor összedől a világ. Aki mindig tudja, mit mondjon, akinek van szava, ölelése, ideje. Aki „bírja”. Aki „tartja” a rendszert. A tartó ember. Talán te vagy az és néha észre sem veszed.

A „józan” erő mögött 
Nincs különös jele annak, amikor valaki túl sokáig erős.
Nincs kórházi papír róla, nincs gipsz, amit aláírnak.
Csak a belső zaj: hogy mindig neked kell megoldani.
Hogy nem dőlhetsz össze, mert akkor más is összedőlne.
Sokszor nem a világ kéri ezt – hanem a belső program.
A gyerekkorban megtanult szerep:
„Ha én nem figyelek, szétesik minden.”
„Ha én nem leszek józan, senki sem lesz az.”
„Nekem nincs időm gyenge lenni.”


Amikor te tartod a teret 
Erőssé válni túl korán – csendes fájdalom.
Olyan, mint mikor egy gyerek túl nagy kabátot vesz fel, mert nincs más –
és belenő végül.
De nem felejti el, milyen volt először viselni. A „tartó” szerep néha azt jelenti:
– hogy nem panaszkodsz,
– nem kéred,
– nem mondod,
– nem sírsz.
De aki mindig mások háttereként él, az egy idő után elhalványítja önmagát.


Mikor lehet végre gyenge napom? 
A valódi erő nem a feszített izmokban van – hanem a felengedés képességében.
A gyengeség nem szégyen, hanem emlékeztető: te is ember vagy.
Az a kapcsolat, ahol sosem lehet gyenge az egyik fél – nem valódi biztonság.
Az inkább szereposztás, mint intimitás. Kell egy tér, ahol ledőlhetsz.
Kell egy hang, ami megkérdezi: „És veled mi van?”
Kell valaki, aki nemcsak rád támaszkodik, de néha megtart téged. De nincs ilyen?
Akkor kezdheted azzal, hogy kimondod:
„Ma nem vagyok jól. Most én is szeretnék gyenge lenni.”

🪷

Aki mindig erős, egy idő után elfelejt kérni.
Elfelejt összeomlani, pihenni, elesni, embernek lenni.
De az erő nem abban van, hogy mindig állunk –
hanem abban, hogy időnként hagyjuk magunkat megtartani.

🪞 Gondolatébresztő kérdések: 

• Mikor tanulta meg, hogy „nekem kell erősnek lennem”?
• Kinek a terhét hordozta akkor is, amikor nem kellett volna?
• Mit gondol: mit történne, ha egyszer kimondaná, hogy nem bírja?

📜 Gyakorlat: 

Képzelje el, hogy az „erős vagyok” szerep egy kabát!
Viselje egy ideig gondolatban – figyelje meg, hogyan tart, hogyan szorít.Majd képzeletben vegye le!
Tegye egy székre maga mellé!
Mondja ki magában:
„Ma nem kell viselnem. Ma lehet másképp.”
Figyelje meg, mit érez utána!
Ez lehet az első lépés a feloldáshoz.

 
💭 Záró gondolat: 
Nem kell, hogy a világ megértse, mi történt Önben. Elég, ha mi magunk elismerjük, hogy igenis számított. Mert minden, amit megéltünk – jogot formál arra, hogy kimondhassuk: „Ez az én történetem része.”

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
„Miért nem tudunk kérni – és mit üzen ez rólunk?”
(Akik mindig adnak, de ritkán mernek kérni – a sebezhetőség megtanulása)

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Van, hogy visszahúzódunk. Bezárunk. Elérhetetlenné válunk. Nem azért, mert már nem érdekel a világ. Hanem mert túl sokáig voltunk túl elérhetők. Azt mondják, "túl érzékeny vagy", "túl bonyolult", "nem lehet téged megközelíteni". Pedig talán te voltál az, aki mindig közel mentél – csak túl sokszor senki nem jött oda veled. Végül egy napon már nem volt kedved kinyitni az ajtót.

A fal: védekezés a sebekre 
Amikor valaki túl sokszor élt át elutasítást, megalázást, becsapást vagy csendes eltűnést, akkor a szív elkezd vastag falakat húzni maga köré. Nem gyávaságból.
Hanem a túlélésért. A fal védi a sebeket – de nem engedi be a gyógyulást sem.
Aki sokáig falak mögött él, azt előbb-utóbb már az őszinte közeledés is megijeszti.
Mert már nem tudja: vajon most is bántani fogják, vagy végre marad valaki? Az önvédelem: tiszta határ, nyitott belső Az önvédelem nem fal. Hanem határ.
Nem zárkózás, hanem választás.

Azt mondja:
– „Szeretlek, de most szükségem van időre.”
– „Fontos vagy, de ezt így nem tudom vállalni.”
– „Közel engedlek, de nem minden áron.” Az önvédelem nem másokról szól – hanem önmagam tiszteletéről.

Nem az a célja, hogy kizárjon, hanem hogy megőrizzen.
Miért keverjük össze a kettőt? Mert sokan csak két módot ismerünk:
– vagy mindent beengedünk,
– vagy semmit.
Középút nem volt. Határok nem voltak.
Csak a túl sok, vagy a túl kevés. De van egy harmadik lehetőség is:
megtanulni kapcsolódni úgy, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el.
Ez nem egyenlő a magányos védekezéssel –
hanem a belső bizalommal, hogy már nem kell mindenkinek megfelelni ahhoz, hogy értékes legyek. 

🪷

A falak bezárnak.
A határok megtartanak.
A különbség: a szeretet célja – félelem vagy önismeret.

🪞 Gondolatébresztő kérdések: 

• Mikor kezdtem el falakat húzni magam köré – és miért?
• Kitől védekezem most is, akkor is, ha már nincs jelen az életemben?
• Mi lenne, ha nem falat húznék – hanem határt?
• Hogyan nézne ki egy olyan kapcsolódás, ahol biztonságban vagyok – és nyitott maradok?
• Melyik az az énrészem, amit meg akarok őrizni mindenáron – és hogyan tudom ezt szeretettel tenni, nem elszigetelten?

📜 Gyakorlat: Fal vagy határ? 

1. Írjon le egy helyzetet vagy kapcsolatot, ahol úgy érzi, hogy teljesen bezárkózott!
   Mi volt az a pont, amikor már nem érezte magát biztonságban?
2. Most képzelje el újra a jelenetet, de úgy, hogy nem falat emel – hanem egy világos, szeretetteli határt húz.
   Mit mondanál? Hol húzná meg a vonalat? Hogyan maradhatna önmaga?
3. Zárásként fogalmazzon meg egy mondatot, ami önvédelem – nem elutasítás:
   „Fontos vagy, de…”
   „Szeretnék jelen lenni, ha…”
   „Tudom, mi fér most bele az erőmbe – és mi nem.”

Ez a belső határ a fal nélküli szabadság első lépése lehet.

 
💭 Záró gondolat: 
Nem vagyunk rosszabb emberek attól, hogy már nem nyitunk ajtót bárkinek. A gyógyulás egyik jele, hogy elkezdjük megválogatni, kinek adunk belépőt a belső világunkba. Mert nem minden közeledés kapcsolódás. És nem minden csend magány.
Van, amikor a határok éppen azt mondják ki: „Fontos vagy – és én is az vagyok.”

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
„Mi történik, ha mindig én vagyok az erősebb?”– A tartó szerep csapdája, és amikor végre nekem is lehet gyenge napom

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Vannak veszteségek, amelyekhez nem tartozik sír.
Sem fekete ruha, sem részvétnyilvánítás.
Csak egy nap, amikor arra ébredsz: már nem vagy az, aki voltál –
és ami régen otthon volt, most idegen. Ez is gyász.
Nem a halálé, hanem az átalakulásé.
Egy korszak, egy kapcsolat, egy szerep, egy jövőkép elvesztéséé.
És ugyanúgy fájhat, mint bármi más, amit eltemetünk.

A kimondatlan gyász 
Sokszor nem tudjuk, hogy amit érzünk, az gyász.
– amikor véget ér egy kapcsolat, de nem kaptunk magyarázatot,
– amikor elköltözünk onnan, ahol felnőttünk,
– amikor már nem férünk bele abba az életbe, amit valaha álmodtunk,
– vagy amikor anya lett belőlünk, és a régi énrészünk csendesen elköszönt.

A kultúránk az ilyen gyászt nem nevezi nevén.
De a test tudja.
A szív is.
Csak mi felejtjük el megkérdezni magunktól:

„Valójában mit veszítettem el?” A nem gyászolt veszteség visszajár 
Amit nem gyászoltunk el, az nem múlik el – csak átalakul tünetté. Szorongás, kiégés, motiválatlanság, döntésképtelenség – sokszor mind arról szólnak, hogy bennünk egy rész még mindig ott él egy régi történetben. Amíg nem nézünk rá arra, amit elveszítettünk, nem tudjuk teljesen megélni azt, amit most van.

A múlt súlya alatt a jelen is törékennyé válik. A búcsú belül történik Nem mindig kapunk lehetőséget lezárni kívül. Nem biztos, hogy elbúcsúzhatunk valakitől, valamitől nyíltan. De belül – mindig dönthetünk úgy, hogy végre elismerjük a veszteséget. A gyász nem a gyengeség jele. Hanem annak bátor elismerése, hogy szerettünk.

Hogy fontos volt.
Hogy valaminek helye volt bennünk.
És most helyet csinálunk valami másnak.

🪷

„Elengedni nem azt jelenti, hogy elfelejtem.
Hanem azt, hogy megengedem magamnak a továbblépést.”
— Szabó T. Anna

🪞 Gondolatébresztő kérdések: 

• Mi az, amit elveszítettem – de még sosem ismertem el veszteségként?
• Melyik részem maradt egy múltbeli helyzetben, kapcsolódásban vagy korszakban?
• Ha megengedném magamnak a gyászt, mitől félnék a legjobban?
• Mit nyernék, ha végre elbúcsúznék attól, ami már nem az enyém?
• Hogyan változna az életem, ha a veszteségeim nem ellenem, hanem értem szólhatnának?

📜 Gyakorlat: El nem búcsúzott búcsú 

1. Csukja be a szemét, és idézze fel azt a kapcsolatot, korszakot, vagy énrészt, amit úgy érez, még nem gyászolt el.
   Lehet ez egy régi álom, egy barátság, egy régi otthon, vagy akár a régi önmagunk.
2. Képzelje el, hogy egy képzeletbeli térben Ön előtt áll – és most végre elmondhatja, amit sosem mondott ki:
   – „Köszönöm, hogy voltál.”
   – „Fájt, hogy így ért véget.”
   – „Sajnálom, hogy nem búcsúztunk el.”
   – „Most már elengedlek.”
3. Vegyen egy mély levegőt – és képzelje el, hogy ezzel a kilégzéssel egy kicsit könnyebb lett az Önben lévő belső a tér.

 💭 Záró gondolat: 
Nem minden gyász hangos.
Van, amelyik csak évek múlva kér szót – egy fáradt reggelen, egy illatban, egy régi fénykép mögött. De ha egyszer meghallgatjuk, ő is csak azt szeretné mondani: „Engedj el, hogy te tovább mehess.”

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
„Mi a különbség falak és önvédelem között?”
– Amikor bezárkózunk, és amikor végre megtanuljuk megőrizni magunkat

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Vannak helyzetek, ahol nem lesz igazságtétel.
Nem fog kiderülni, ki miért tette.
Nem lesz kimondva, mi fájt.
Nem lesz jóváírás, nincs "kárpótlás", csak a csend marad.
És bennünk valami, ami befejezetlen.

Az igazságvágy, ami bennünk marad 
A lélek igazságra vágyik. Nem feltétlen bosszúra – hanem érvényre jutásra. Arra, hogy valaki kimondja: „Igen, ez fájt. Jogod volt érezni, amit éreztél.” Amikor ez elmarad, sokan elkezdjük befelé vinni a fájdalmat. Lelkiismeret-furdalást érzünk, kételkedünk magunkban. Elkezdjük újraírni a történteket, hátha tényleg „mi voltunk túlérzékenyek”. Ez a belső újraírás azonban nem gyógyít. Csak tompít – és lassan eltakarja a belső iránytűt.

A befejezetlenség gyásza 
Vannak kapcsolatok, amelyek nem véget érnek – hanem megakadnak. Ott maradnak bennünk félmondatok, el nem sírt könnyek, vissza nem kérdezett kérdések. Mégis, valamikor eljön az a pont, ahol döntenünk kell: akarunk-e tovább élni úgy, hogy minden nap visszanézünk arra, ami sosem történt meg? Ez nem felejtés. Nem felmentés. Ez a gyász új szintje: a be nem következett gyógyulás elengedése.

Önmagam megtartása – az elengedésben 
Az igazi elengedés nem azt jelenti, hogy megszűnik fájni. Hanem azt, hogy nem a fájdalom mentén határozod meg többé önmagad. Amikor elengeded azt, aki nem kért bocsánatot, amikor leteszed a választ, amit sosem kaptál meg, akkor valójában nem őt engeded el – hanem önmagadat veszed vissza abból a múltból, ahol nem láttak, nem hallottak, nem értettek. 

🪞 Gondolatébresztő kérdések 

• Mi az, amit még mindig visszavár valakitől – és közben magától tagadja meg?
• Mi történt volna, ha akkor ki tudja mondani, mi fájt?
• Mi változik, ha nem a bocsánatkérésre vár, hanem a saját határai megerősítésére?
• Mit visel ma is egy olyan kapcsolat miatt, ami már véget ért – de Önben tovább él?
• Ha ma újraírhatná magában a történteket, hogyan adna helyet benne magának?

 
📜  Gyakorlat: Visszavétel – belső képek mentén 

1. Képzelje el azt a személyt vagy helyzetet, ahol nem történt jóvátétel.
   Nem bántóan – csak tárgyilagosan. Ahogy egy emlék átsuhan.
2. Képzelje el, hogy visszavesz valamit abból a kapcsolatból, amit ott felejtett:
   • lehet ez a hangja,
   • az önbizalma,
   • a szeretete, amit nem viszonoztak,
   • vagy a hite abban, hogy számít.
3. Adjon ennek a visszavételnek nevet.
   Mondja ki gondolatban:
   „Ez mostantól hozzám tartozik. Nem kérem vissza tőle, mert mindig is az enyém volt.”

 💭 Záró gondolat 
A jóvá nem tett fájdalmakat nem lehet semmissé tenni. De nem kell őket örökké őrizni sem. Mert ha valami nem gyógyult be kívülről, az még gyógyulhat belülről, ha elég gyengéden bánsz magaddal. Ha elengedi azt, amit nem kapott meg, helyet teremt annak, amit most már igen. A megbocsátás nem felmentés, csak annyit jelent: nem akarok többé ott élni, ahol megsérültem.

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
„Mi a különbség önvédelem és falak között?” – avagy hogyan húzunk egészséges határokat anélkül, hogy bezárkóznánk

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Vannak emberek, akik úgy lépnek ki az életünkből, hogy mögöttük nincs elvarrás.
Nincs bocsánatkérés.
Nincs beismerés.
Nincs egy „sajnálom”, ami helyére billentene valamit bennünk. És mi mégis…
Megpróbálunk megbocsátani.
Csendben. Magunkban. Egyedül. Nem értük.
Magunk miatt.

A megbocsátás, amikor nincs kiengesztelés 
Sokszor nem a másik ember szavai, hanem a hiányuk fájnak. A kimondatlanság, az elmaradt felelősség, a tagadás, és mégis: van bennünk valami, ami békét akar. Lezárást. Véget. A bocsánatkérés nélküli megbocsátás nem feledés. Nem felmentés. Nem azt jelenti, hogy rendben volt, ami történt. Hanem azt: „Nem cipelem tovább azt, amit ő nem hajlandó elismerni.”Visszavenni, amit másnál hagytunk Amikor megbocsátunk olyasvalakinek, aki nem kérte, gyakran az irányítás érzését próbáljuk visszaszerezni. Egy helyzet felett, ahol egyszer elvesztettük önmagunkat.
Mert bántottak.  
Mert elhagytak.
Mert nem hallották meg a szavainkat – vagy soha nem is kérdezték meg, hogy vagyunk.
A valódi megbocsátás ilyenkor nem a másikhoz szól. Hanem hozzánk.

Arról, hogy visszavesszük magunkhoz azt, amit nála hagytunk: 
- az önbecsülésünket,
- a méltóságunkat,
- a szeretetünket,
- a hitünket abban, hogy számítunk.

 
„Nem az fáj, ami történt – hanem ami sosem történt meg.” 
Aki nem kér bocsánatot, az gyakran meg sem érti, mit tett; ilyenkor nem is adhatja vissza azt, amit elvitt tőlünk. A csönddel kell élnünk. De ez nem jelenti azt, hogy a gyógyulás lehetetlen. Mert a belső béke nem ott kezdődik, ahol a másik belát – hanem ott, ahol mi úgy döntünk, nem építjük tovább a saját életünket mások tagadása köré.

🪞 Gondolatébresztő kérdések 

• Kinek bocsátott már meg legbelül – anélkül, hogy kimondta volna az illető, hogy: „sajnálom”?
  (És mit vitt el magával, amit csak most vesz vissza?)
• Mire vágyott leginkább: igazságra – vagy békére?
• Mi lenne a saját mondata, ha a megbocsátás nem önfeladás, hanem önmagunk megtartása lenne?
  (Pl. „Jogom van jól lenni akkor is, ha ő nem kér bocsánatot.”)

 

📜  Gyakorlat: A belső határ újrarajzolása 

Képzelje el azt az embert, akinek megbocsátott anélkül, hogy ő kérte volna. Képzelje el egy térben, és mondja ki neki gondolatban:
„Nem a bocsánatod miatt engedlek el, hanem önmagamért.”
- Gondolatban vegyen vissza tőle valamit, amit nála hagyott:
a figyelmed, a szeretetet, a haragot vagy épp a reményt, hogy egyszer majd megérti másik fél.
- Adjon nevet ennek a visszavételnek. Pl.: „Ez mostantól az én tiszteletem önmagam felé.”
Ez nem bosszú. Nem büszkeség.
Ez: gyógyulás.

💭 Zárógondolat 
A megbocsátás nem mindig dialógus.
Néha csak monológ.
De még így is lehet felszabadító.
Mert nem az számít, hogy a másik mit mond –
hanem hogy mi mit döntünk önmagunkért.

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
"Hogyan engedjük el a jóvá nem tett fájdalmakat – anélkül, hogy magunkat veszítenénk el?"

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Vannak mondatok, amelyek a torkunkig érnek – de sosem születnek meg. Nem azért, mert nem tudnánk kimondani őket. Hanem azért, mert valaha megtanultuk, hogy a csend a túlélés nyelve. A családban, ahol a "nem baj" volt a szeretet pénzneme.

Az iskolában, ahol a fegyelem többet ér, mint az őszinteség. A kapcsolatokban, ahol a hallgatás volt az ára annak, hogy megtarthass valakit. Így nőttünk fel: a kimondatlanságban lakik a "jó gyerek", "jó társ", "jó ember". Pedig a csend is beszél. A test szorít, a gyomor összeugrik,az álom nem jön - mert a lélek emlékszik arra, amit a száj elfojtott. Mert a lélek emlékszik arra, amit a száj elfojtott. A szeretet nem csendkultúra. A szeretet kéri, hogy légy jelen, őszintén, határokkal, hanggal.

Egy kapcsolat nem akkor romlik el, amikor kimondunk valamit, őszintén. A kapcsolat nem ott romlik el, ahol kimondunk valamit. Hanem ott, ahol elkezdjük nem mondani. Mert nem akarunk megbántani. Mert úgyse értené. Mert már annyiszor próbáltuk. Mert ha kimondjuk, elvész valami. De közben valami más vész el - önmagunk. A hallgatás, mint örökség jelensége sokunknál jelen van. Úgy tanultuk, hogy "erről nem beszélünk", "ne csinálj belőle ügyet", "túl érzékeny vagy". A fájdalmat meg lehet tanulni csendben hordozni. De nem ez az erő jele, leginkább a régi sebek visszhangja.

Nem támadás.
Nem gyengeség.
A kimondás: hazatérés. 

🪞 Gondolatébresztő kérdések 

• Milyen érzés rejtegetni valamit, ami igaz?
  (Meddig tartható ez az állapot?)
• Hol tanulta, hogy a szeretet ára az alkalmazkodás?
  (Vajon most is igaz ez?)
• Mi a legszelídebb szó, amivel el tudná kezdeni a kimondást?
  (Nem mindig kell mindent egyszerre. Néha egy „kérlek” is forradalom.)

 

📜  Gyakorlat: A kimondhatóság tere 
Próbája ki az alábbiakat!
- Írjon le egy mondatot, amit soha nem mondott ki valakinek, pedig mélyen Önben van.
-Ne szépítse! Ne magyarázza! Csak írja le úgy, ahogy jön!
- Olvassa fel magának hangosan. Figyelje, mit érez!

Ez a mondat most már létezik... és ez az első lépés ahhoz, hogy Ön is teljesebben létezzen. Ezekre nincs azonnali válasz. De ha engedi, hogy dolgozzanak Önben, lassan elkezd változni valami: nem kívül, hanem belül – és ez a legfontosabb változás.

⸻ 🪷 ⸻

A következő rész témája:
„Miért bocsátunk meg olyannak is, aki nem kér bocsánatot?”(és mit jelent valójában visszavenni azt, amit másnál hagytunk – figyelmet, időt, hitet önmagunkban)

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Van az a pillanat, amikor valaki túl közel jön. Nem fizikailag – hanem belül. Átlép rajtad, megkerül, kihasznál, vagy csak csendben kimerít. És te? Elmosolyodsz. Kínosan. Azt mondod: „nem baj”, „belefér”, „úgyis mindjárt vége”. És belül megszűnik valami. Egy részed hátrébb lép. Ez a határok hiánya.


A határok: nem falak, hanem ösvények 
Sokan azt hisszük, hogy ha határokat húzunk, akkor elutasítunk, önzők vagyunk, esetleg nem vagyunk jó emberek. Pedig a határok nem falak. Nem kizárás.


A határok: kapcsolatvédő formák.
Olyan szabályok, amelyeket akkor állítunk, ha az őszinteség és a közelség is fontos számunkra – nem csak a béke. Aki nem tud nemet mondani, lassan eltűnik mások igenjei között.


Hogyan jelenik meg a határátlépés?
- Amikor valaki mindig a te idődből vesz el.
- Amikor kérés nélkül tanácsol, értékel, minősít.
- Amikor te vagy az, aki mindig alkalmazkodik „mert ő érzékenyebb”, „mert ő nehezebb időszakon megy keresztül”, „mert ő úgysem bírná elviselni…”

Az a helyzet, hogy mindenki viselhetővé akarja tenni magát valakinek. De határok nélkül ez nem közös viselés lesz – hanem csendes önfeladás.

A határok belül kezdődnek 
Nem az a kérdés, mit szabad másoknak. Hanem az: te mire mondasz igent önmagaddal kapcsolatban? Aki nem ismeri a saját határait, az hamar összemosódik mások vágyaival, hiányaival, félelmeivel. Eltűnik a kontúr, a hang, a belső tér. De amikor elkezdi megtartani magát, hirtelen tisztulni kezd a világa. Nem lesz feltétlenül könnyebb – de igazabb. 

🪷
„Az önazonosság nem harsány, nem hivalkodó.
Csendesen mondja ki: eddig, és nem tovább.”
- Szabó Magda

A határok szabadságot adnak 
Szeretni nem azt jelenti, hogy mindig engedek. Hanem azt: tisztelem a másikat – és önmagamat is. A valódi kapcsolatok ott születnek, ahol lehet határt húzni, visszalépni, újra közeledni. Aki veled akar maradni, tisztelni fogja a határaidat.
Aki csak addig marad, amíg engeded, hogy átlépjen rajtad – nem a te embered.

Ha ismerős amit olvasott, akkor lehet, hogy Ön is épp most tanulja kimondani azt, amit eddig lenyelt.
Ez nem önzés.
Ez gyógyulás. 

🪞 Gondolatébresztő kérdések 

• Ki az, akinek a közeledtét mindig megérzi – mégis engedi?
• Milyen érzés lenne, ha nemet mondana? Mit veszítene el – és mit nyerne vele?
• Hol tanulta, hogy a szeretet ára az alkalmazkodás?

📜 Gyakorlat: A belső határvonal újrarajzolása 

Egy képzeletbeli térben képzelje el azt a személyt, akinek „megbocsátott” anélkül, hogy ő kérte volna. 

• Tegye fel magának: „Ha most újraírhatnám ezt a kapcsolatot, mit tennék másképp?”
• Képzelje el, hogy valamit visszavesz magához, amit nála hagyott (pl. a figyelmét, idejét, szeretetét, hitét önmagában).
• Adjon nevet ennek: „Ez az, amit mostantól nem adok oda csak úgy.”

Ez segít érzelmi határokat kijelölni, és visszatérni önmagához.

⸻ 🪷 ⸻

A következő bejegyzés témája:

„Mi az, amit nem mondunk ki – és miért nem?”(A hallgatás pszichológiája, családi minták és belső szankciók nyomában)

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

A „rendben levés” mítosza
Néha nem kell jól lenni. Néha nem kell működni. Néha, ha valaki széthullik – az nem a gyengeség jele, hanem az első pillanat, amikor valami végre valódivá válik. A szorongás nem szégyen. A jól funkcionáló sem „hamis” – csak fáradt.

Van, amikor az ember mosolyog. Határidőt tart, válaszol, segít. Közben belül úgy zúg a feszültség, mint a huzat egy zárt ablak résein. Nincs vihar – de nem nyugalom. A szorongás nem mindig az, amit látunk. Nem minden szorongó az, aki a sarokban remeg, vagy nem mer emberek közé menni. Van a jól funkcionáló szorongó: aki megfelel, túlteljesít, figyel, összeszedett. Aki mindig elérhető, pontos, gondos, felelősségteljes. Aki „megoldja”. Csak épp soha nincs nyugalomban. Mert nem engedi meg magának.

A működés ára 
A jól funkcionáló szorongó ismeri a szabályokat. Sőt: ő maga az, aki vigyáz másokra. Ő tartja a vállán a napokat, a kapcsolatokat, a világot. De mikor kezdett el sürgős lenni a józanság? Mikor vált a „jól vagyok” válasza pajzzsá – és mikor feledkezett meg arról, hogy néha nem kellene működni, csak lenni?

„Mert rendet kell tenni, s nem tudja senki, hogy ez a rend csak álca, csak kirakat.”
– Szabó Lőrinc

A szorongás csöndes formái 

• Ha nem tudod, hogyan mondj nemet – mert a másik rosszul érezné magát.
• Ha mindig te bocsátasz meg előbb – még akkor is, ha téged bántottak.
• Ha „mindig jól vagy” – csak épp fáradt, kimerült, ingerült vagy belül.

Ez nem gyengeség. Ez egy túlélési minta. 
A jól funkcionáló szorongásban a szerethetőség forog kockán. „Ha nem vagyok elég jó, elég hasznos, elég erős – vajon maradhatok?”

A gyógyulás nem látványos 
Nem látványos dolog az, amikor valaki először kimondja: „most én nem bírom.” Vagy amikor először választja magát – akkor is, ha más neheztel. Ez nem posztolható. Nem ünneplik. De sorsfordító.

🪷
„Aki gyenge volt, tanulja meg az erőt. Aki erős volt, tanulja meg a gyengédséget.”
– Szabó Magda

🪞 Gondolatébresztő kérdések

• Mikor mondott utoljára nemet anélkül, hogy bűntudatot érzett volna?
• Meg tudja-e különböztetni a csendes nyugalmat a fáradtságtól?
• Elhiszi-e, hogy szerethető akkor is, ha nem tesz semmit másokért?

📜 Gyakorlat: A szorongás térképe 
Amikor legközelebb szorong (akár egy enyhébb, de ismétlődő helyzetben):
Álljon meg, és írja le:
– Hol érzi a testedben? (pl. gyomorban, mellkasban, torokban)
– Milyen gondolat kíséri? (pl. „Nem fog menni”, „Le fognak nézni”)
– Mit szeretne az érzés? (pl. „Légy óvatos”, „Ne vállald túl magad”)

Ez a tudatosítás első lépése ahhoz, hogy meglásd: a szorongás nem ellenség, hanem belső iránytű – csak tanulni kell „olvasni”.

⸻ 🪷 ⸻

Ez a blog azoknak szól, akik csendben viselik a világot – és szeretnének megtanulni néha csak létezni. Ha magára ismert, olvasson tovább!

A következő bejegyzés a határokról szól:
„A határok nem falak – és nem önzőség.”

🕊️

Maradjon velem!

⸻ 🪷 ⸻

Van az az ülés, ahol a kliens belép, leül, és... nem mond semmit. A pszichológus vár. A kliens is vár. A tér megtelik csönddel. Ez a csend sokszor nem az üresség jele – épp ellenkezőleg.


Van egyfajta csend, ami nem a szavak hiányáról szól. Hanem arról, hogy a lélek még nem döntötte el, meg tud-e szólalni. Vannak ülések, ahol a beszélgetés egy idő után elakad. És vannak olyanok is, ahol el sem kezdődik igazán. A kliens leül. Bólint. Talán mosolyog. És nem szól. A csend ilyenkor nem „üresjárat” – hanem történés. Feszültséggel, tartalommal, érzéssel teli. Ez a fajta csend a terápiában nem zárójel, hanem szövegközi szünet, amely gyakran többet mond, mint maga a történet.

🪷
„A csendnek is van hangja. Csak figyelni kell rá.”
– Pilinszky János

A csend, mint dinamikus történés:

• A terápiás csend nem „üresjárat”
• Néha többet mond, mint ezer szó
• Lehet:
  • ellenállás
  • félelem a kimondástól
  • feldolgozás ideje
  • bizalom próbája
    
    A pszichológus feladata ebben a helyzetben: nem kitölteni a teret, hanem teret adni neki. Figyelni, mi zajlik a testben, arckifejezésben, jelenlétben. Nem sürgeti, hanem tartani - ebben van a valódi jelenlét.

A csend, mint aktív jelenlét 
Aki hallgat, az nem feltétlenül hallgat el. Néha a kimondhatatlanság, máskor az „elég volt mára”, vagy épp a „próbálom összeszedni a gondolataimat” pillanatai születnek meg csendben. A csend lehet:

• védekezés,
• bizalompróba,
• belső vihar elcsitulása,
• vagy csak egyfajta lélektani visszhang: amikor még visszhangzik az, ami elhangzott.
  
  Gyakran a saját életünkben is zajt keltünk, hogy ne kelljen érezni. Ha néha nem beszélünk, talán közelebb kerülhetünk ahhoz, amit valóban érzünk.

A csend nem mindig hiány, néha hely
A hétköznapjainkban a csend gyakran zavaró. Betöltjük zajjal, mozgással, beszéddel. De van, amikor a csend nem elkerülendő üresség – hanem teremtett tér. Egy hely, ahol valami készülődik. Ahol összeáll egy érzés. Ahol előbb-utóbb megszületik a szó – ha van kinek és hol kimondani.

Mit kezd ezzel a pszichológus? 
A csenddel dolgozni nem azt jelenti, hogy megtörjük. Hanem hogy megtartjuk. Jelen maradunk benne. Nem sietünk, nem faggatunk, nem kínálunk azonnali megoldást. Mert a csendben néha több történik, mint az aktív párbeszédben. Külső szemlélőként talán úgy tűnik: „itt most semmi nem halad”. De az, aki ott ül és figyel, tudja: a csend a feldolgozás ideje. Az érésé, az épülésé, az őszinteségé.  

Időnként mégis indokolt lehet megtörni a csendet. Ilyen helyzet, ha a csend szorongással telített, vagy ha eltávolodik a kliens. Segítséget nyújthat továbbá a kezdeti lépéseknél, ahol még bizonytalan a kliens a terápiás térben. Előfordulhat továbbá burkolt segítségkérés is, ilyenkor segíthet az empatikus kérdezés a pszichológus részéről.

🪞 Gondolatébresztő kérdések – a terápián innen is 

• Ön hogyan reagál, ha egy beszélgetésben elhallgat valaki?
• Milyen érzés csendben lenni másokkal?
• Milyen érzés önmagával csendben lenni?

Vajon mi az, amit nem merünk kimondani – és miért?

Vajon tudunk-e hallgatni úgy, hogy közben jelen vagyunk?

📜 Gyakorlat: "A kimondatlan levél”

Írjon egy levelet valakinek, akinek nem tudott, nem mert vagy nem volt lehetősége elmondani valamit! Ez lehet harag, fájdalom, hiány, vágy, el nem hangzott kérdés vagy akár szeretet is. 

• Ne szabályozza - nem kell elküldeni.
• Lehet, hogy csak 3 mondat lesz – vagy egy egész naplórészlet.
• Ha kész, olvassa el magának.
  Majd kérdezze meg: "Mire világított rá ez a levél rólam?"

Ez nem megbocsátás vagy kibékülés – hanem belső rendezés, önmagadért.  
A terápiás csend nem azt jelenti, hogy nem történik semmi.
Azt jelenti, hogy valami történik - még ha egyelőre szavak nélkül is.



„A csend: igazság, amelynek még nincs nyelve.”
– Weöres Sándor
🪷

Ha magára ismert, ha Ön is élt már meg olyan csendet, amit senki nem értett, vagy olyan hallgatást, amit nem tudott megtörni, tudja:
a csend nem baj, nem hiba.

Lehet egy folyamat része.

Lehet egy gyógyulás kezdete.

Ha szeretne másként közelíteni önmagához, kapcsolataihoz vagy a belső csendhez, itt a blogon további írásokat is talál majd.

⸻ 🪷 ⸻

🕊️

Maradjon velem!