⸻ 🪷 ⸻
Vannak veszteségek, amelyekhez nem tartozik sír.
Sem fekete ruha, sem részvétnyilvánítás.
Csak egy nap, amikor arra ébredsz: már nem vagy az, aki voltál –
és ami régen otthon volt, most idegen. Ez is gyász.
Nem a halálé, hanem az átalakulásé.
Egy korszak, egy kapcsolat, egy szerep, egy jövőkép elvesztéséé.
És ugyanúgy fájhat, mint bármi más, amit eltemetünk.
A kimondatlan gyász
Sokszor nem tudjuk, hogy amit érzünk, az gyász.
– amikor véget ér egy kapcsolat, de nem kaptunk magyarázatot,
– amikor elköltözünk onnan, ahol felnőttünk,
– amikor már nem férünk bele abba az életbe, amit valaha álmodtunk,
– vagy amikor anya lett belőlünk, és a régi énrészünk csendesen elköszönt.
A kultúránk az ilyen gyászt nem nevezi nevén.
De a test tudja.
A szív is.
Csak mi felejtjük el megkérdezni magunktól:
„Valójában mit veszítettem el?” A nem gyászolt veszteség visszajár
Amit nem gyászoltunk el, az nem múlik el – csak átalakul tünetté. Szorongás, kiégés, motiválatlanság, döntésképtelenség – sokszor mind arról szólnak, hogy bennünk egy rész még mindig ott él egy régi történetben. Amíg nem nézünk rá arra, amit elveszítettünk, nem tudjuk teljesen megélni azt, amit most van.
A múlt súlya alatt a jelen is törékennyé válik. A búcsú belül történik Nem mindig kapunk lehetőséget lezárni kívül. Nem biztos, hogy elbúcsúzhatunk valakitől, valamitől nyíltan. De belül – mindig dönthetünk úgy, hogy végre elismerjük a veszteséget. A gyász nem a gyengeség jele. Hanem annak bátor elismerése, hogy szerettünk.
Hogy fontos volt.
Hogy valaminek helye volt bennünk.
És most helyet csinálunk valami másnak.
🪷
„Elengedni nem azt jelenti, hogy elfelejtem.
Hanem azt, hogy megengedem magamnak a továbblépést.”
— Szabó T. Anna
🪞 Gondolatébresztő kérdések:
- Mi az, amit elveszítettem – de még sosem ismertem el veszteségként?
- Melyik részem maradt egy múltbeli helyzetben, kapcsolódásban vagy korszakban?
- Ha megengedném magamnak a gyászt, mitől félnék a legjobban?
- Mit nyernék, ha végre elbúcsúznék attól, ami már nem az enyém?
- Hogyan változna az életem, ha a veszteségeim nem ellenem, hanem értem szólhatnának?
📜 Gyakorlat: El nem búcsúzott búcsú
- Csukja be a szemét, és idézze fel azt a kapcsolatot, korszakot, vagy énrészt, amit úgy érez, még nem gyászolt el.
Lehet ez egy régi álom, egy barátság, egy régi otthon, vagy akár a régi önmagunk. - Képzelje el, hogy egy képzeletbeli térben Ön előtt áll – és most végre elmondhatja, amit sosem mondott ki:
– „Köszönöm, hogy voltál.”
– „Fájt, hogy így ért véget.”
– „Sajnálom, hogy nem búcsúztunk el.”
– „Most már elengedlek.” - Vegyen egy mély levegőt – és képzelje el, hogy ezzel a kilégzéssel egy kicsit könnyebb lett az Önben lévő belső a tér.
💭 Záró gondolat:
Nem minden gyász hangos.
Van, amelyik csak évek múlva kér szót – egy fáradt reggelen, egy illatban, egy régi fénykép mögött. De ha egyszer meghallgatjuk, ő is csak azt szeretné mondani: „Engedj el, hogy te tovább mehess.”
⸻ 🪷 ⸻
A következő rész témája:
„Mi a különbség falak és önvédelem között?”
– Amikor bezárkózunk, és amikor végre megtanuljuk megőrizni magunkat
🕊️
Maradjon velem!