„Miért nem tudunk kérni – és mit üzen ez rólunk?” (Akik mindig adnak, de ritkán mernek kérni – a sebezhetőség megtanulása)

⸻ 🪷 ⸻

Van, aki ösztönösen ad. Figyel, meghallgat, segít, elintéz. Nem kér, csak cselekszik. Nem panaszkodik, csak megold. Egy idő után már észre sem veszi, hogy ő az, aki mindig ad – de valahogy sosem mer kérni. Pedig kérni emberi.
Sőt, bátor dolog.
Mégis: sokan vagyunk, akik számára a kérés – szinte tiltott terület.

A kéréshez pedig bátorság kell.

Talán volt idő, amikor nem volt, aki adjon. Vagy volt, de feltételekkel.
„Majd, ha megérdemled.”
„Mit hisztizel megint?”
„Ne légy már ennyire gyenge.”
A gyerek pedig megtanulja:
- Kérni kockázatos.
- Kérni szégyen.
- Kérni felesleges.

Később pedig ez a minta már ott él a felnőtt döntéseiben is.
Nem akar terhére lenni. Nem akar kellemetlenséget okozni.
Azt mondja: „Majd megoldom.”
Azt mondja: „Nem olyan fontos.”

De belül mégis vágyik rá: hogy egyszer valaki kérdés nélkül adjon.

A túlélő én nem kér
Aki sokáig volt kiszolgáltatva, annak a „nem kérek semmit” lehetett a túlélési stratégia.
- Mert ha nem kérek – nem utasítanak vissza.
- Ha nem kérek – nem tartozom.
- Ha nem kérek – nem csalódom újra. De ez az árnyék-én közben elszigetel.
Megfoszt az intimitás lehetőségétől, egy idő után már nem csak másoktól nem kérünk, hanem önmagunktól sem.

Mi van, ha egyszer mégis kérek?
Kérni nem gyengeség.
Kérni=bizalom.

Azt mondani valakinek, hogy „szükségem van rád” – nem önfeladás, hanem kapcsolat. Amikor megmutatom, hogy nekem is van hiányom, akkor esélyt adok arra, hogy valaki más adni tudjon. Ez nem hierarchia, hanem híd. De először nekem kell megengednem magamnak:
- Hogy kérhetek.
- Hogy lehetek fontos.
- Hogy van helyem – akkor is, ha épp nem adok semmit cserébe.

🪷

„Sosem tanítottak meg kérni. Csak adni. Azt hittem, ez elég lesz.”
Závada Péter

🪷

Aki mindig erős volt, azt nem könnyű rávenni, hogy most gyengének is lehet lenni.
A kérés tanulható – és ebben a pszichológus is megtartó segítség lehet; hogy újra biztonságos legyen kérni, kapcsolódni, önmagunk lenni.

🪞 Gondolatébresztő kérdések: 

• Mikor éltem meg először, hogy „kérni nem biztonságos”?
• Milyen érzés lenne, ha egyszer kimondanám: „Szükségem van rád”?
• Mitől félek leginkább, ha arra gondolok, hogy valakitől kérek valamit?

📜 Gyakorlat: 

Írjon egy képzeletbeli levelet valakinek, akihez sosem mert kérdéssel fordulni.
Nem kell elküldenie – csak megfogalmazni, papírra vetni.
Kezdhető így:
„Szeretnélek megkérni, hogy…”
Ne cenzúrázza magát, ne legyen reális, hanem legyen őszinte: engedje meg magának a vágyat, a hiányt!
Ez az első lépés lehet a kapcsolódás felé – ezáltal önmagához is.

 
💭 Záró gondolat: 
Kérni nem azt jelenti, hogy kevesebb vagyok, hanem azt, hogy ember vagyok.
Az emberi kapcsolatok mélysége nem abban rejlik, hogy ki mennyit bír,
hanem abban, hogy ki meri megmutatni igazán:
„Most én is szorulok egy kis szeretetre.”

⸻ 🪷 ⸻



🕊️

Maradjon velem!